Amikor megjött a speditőr üzenete Budafokról, még reggel volt. János átment az első szomszédhoz. Szívesen ment, mert vagy fél éve megnősült a szomszéd fiatalember és az asszonyka szemre nagyon szép volt gömbölyűségével, sötét hajával és örökké mosolygó arcával. Örömet okozott neki, és fel is használt minden alkalmat – a tisztesség határán belül – hogy megforduljon náluk. Így hát aznap reggel is átment és röviden megbeszélték a dolgot a fiatalemberrel, aki bár köhögött, de a hosszú tél unalmát vélte megszakítani ezzel az utazással. János meg közben nézte a fiatalasszonyt, aki a hirtelen feltűzött hajával fehér vászoning alatt ringó nehéz melleivel hajlongott, tüsténkedett a szűk és meleg konyhában. Jó kedvre hangolta, és a bőre alatt futó bizsergést még fokozta a szívesen elé rakott pohár pálinka és annak hatására a terjedő forróság belsőjében: Végighúzta keze fejét a bajuszán és pödört egyet rajta. Visszanézett, aztán kiléptek a hidegbe, elindultak pakolni, a bort átfejteni a kocsira rakott kettő nagy hordóba, majd befogták a lovakat. A két férfi nagy egyetértésben kissé már kapatosan elindult Budafok irányába, a tárnoki állomáshoz.
Amikor ott végeztek, a bor már a vasúti nagy hordóban volt és visszafelé készülődtek, a fiatalember láthatóan beteg volt. Megálltak az egyik sóskúti háznál, és amikor a kutyák ugatni kezdtek, csak akkor nézett föl a fiatalember. Bemegyek a komához – mondta János – megkérdezem, hogy itt maradhat-e, jó emberek ezek, aztán ha jobban van, hazajön. Nevetve hozzátette, hogy majd ő minden segítséget megad a fiatalasszonynak, de az csak keservesen mosolygott és nem lehetett leparancsolni a bakról. Így hát hazafelé indultak, bíztatva a nehéz hidegvérű lovakat, hiszen minden esélyük megvolt arra, hogy sötétedés előtt Etyekre érjenek. Az utolsó házakat már régen elhagyták, amikor egyszerre vágni kezdte a havat a szél. No, itt menni kell, sietni kell – mondta magában János és ostorral hajtotta a lovakat a jeges úton a dombra fel. A szél odafönn a tetőn erősebb lett. Sokat mentek már, amikor János hunyorgó szemmel körülnézett, kicsit föl is emelkedett az ülésről valami nyugtalanította. Úgy érezte, hogy még nincs itt a sötétség ideje. Egyszerre odafönt a hóesés mögött beborult. Haladtak, aztán elérte őket a hózivatar. Körbefogta a szekeret a sűrű, vattaszerű, gomolygó, keringő hóözön a viharos szélben. Látott már hózivatart János, tudta, hogy milyen, és elhűlten meglökte a másik vállát. Aki fölnézett, visszakapta a fejét és vacogva mondta a sál mögül – baj van! Azt már én is tudom – mondta magában János, miközben lecsúszott a kocsiról, előrement és az egyik ló zabláját megfogva megfordította a kocsit, vissza, Sóskút felé. Állt a lova mellett, hogy induljon, de elfogta a kétségbeesés nem látott semmit, a behavazott földet, nem tudta hogy két lépéssel előtte mi van, de mégis menni kellett és a sűrű havas levegőt kapkodva elindult és bíztatta, szidta a lovakat, az egész világot, azt a rohadt mindenségit! Nekiment egy bokornak, arrébb rángatta lovakat. Visszament a kocsihoz, a férfi az ülés mellé csúszva csinált valamit. János káromkodott, felugrott a kocsira, félrerántotta a fiatalembert, aki az ülés szélén tapogatott maga körül, nem találta a leesett kucsmáját. János kezébe nyomta a szárat, leszállt és keresni kezdte a sötétben, a hóban. Reménytelenül. Felszállt, hogy megnézze a fiatalembert, akinek a haját havas csomókba fújta a szél, aztán átlépett az ülésen, kitapogatta belül a kocsiderékhoz kötött baltát, kiütötte az első hordó tetejét és a szűk helyen, nagy keservesen oldalára fordította. Szólt a fiatalembernek, s az végre megértette, és a lópokróccal odabújt a hordóhoz és azt János ráborította. Ahogy leszállt a kocsiról arra gondolt, hogy legszívesebben kiütné a másik hordó alját is, és magára borítaná, mert az alatt nem fújja meg a szél, nincs hó, a pokróc meleget ád és jól össze lehet-e húzódni a kabátban, a borszagú levegőben. De menni kellett tovább. Megbillent, pár lépést bukdácsolva előre tett a magas hóban, ismételten elöntötte a rémület és kinyújtott kézzel rohant visszafelé. A szekérbe fogott ló fejét majdnem meglökte a sötétben, felkiáltott a gyerekkorában hallott és mondott német káromkodással. Szidta a világot. Tudta, hogy ha néhány lépéssel arrébb megy, elhalad a kocsi előtt és hiába kiabál, a másik nem hallhatja meg a hordó alatt a viharos szélben. Ekkor érezte meg János, hogy halálosan elfáradt. Nekidőlt a toporgó, visszahőkölő ló testének, és nem tudta hogy van-e értelme elindulni. Mégis kitapogatta a ló szíját és végtelen lassúsággal elindultak a sötétben. Annak az embernek az arca volt előtte, akihez közel hajolva, hálás mosolyával, szélfútta csimbókos hajával mászott be a hordó alá az egyetlen védett helyre a tomboló hózivatarban.
A nap is kisütött. A környéket nézve, kutatva ment a szánon a négy etyeki ember Sóskút felé. Miután János és a társa nem érkezett meg előző este, megnézték, hogy nem akadtak-e el valahol. A lovak keservesen húzták a szánt a magas hóban. Egyik ember megjegyezte a bakon ülve, hogy ilyen még nem volt, hogy egy éjszaka ennyi hó essen. Inkább csak a fák, bokrok mutatták a földút helyét. Aztán Sóskúthoz viszonylag közel meglátták a szekeret és előtte az egyik lovat. Odamentek, de csak a hordókat látták a hóval borított kocsin. Nézték a környéket, a fennsíkon semmi, senki sem volt. Tanácstalanok voltak. Végül elindultak, továbbmentek, de amikor belátták Sóskút felé az utat, és nem volt ott senki, visszafordultak. Keresték a másik lovat, egy ember odamászott egy halomhoz, ott volt a ló a hó alatt a törött lábával egy árok, vagy valami mélyedés szélén. A kocsi elől kifogták a fejét lógató szerencsétlen lovat és volt a szánon zab, odaadták neki. Nem tudták az emberek, hogy mit csináljanak. Elindultak több irányba, benéztek a sűrűbb bokrok mögé. A szán elé fogott lovak csak kínlódtak a magas hóban, Visszamentek a szekérhez, amit nagy nehezen megfordítottak, a szán végébe kötötték, majd az egyik istrángot rövidre vissza hajtva leghátul odakötötték a lovat. Nagy nehezen elindultak Etyek felé a szán nyomvonalán, de nem tudtak haladni, mert látták, hogy a szegény ló hátul nem akart, nem tudott menni. Megálltak, elindultak, megálltak. Aztán rájöttek, hogy a legjobb, ha a lovat eloldják és otthagyják. Beértek a faluba és már messziről látták hogy a háznál több ember áll, rokonok, szomszédok, de ott volt a rendőr is, hiszen eltűnt két ember a faluból. A szánnal odaálltak a ház elé az útra és mondták, hogy nem találták az embereket. A fiatalasszony megszédült, az anyja a ház felé indult volna vele, de az egyszerre hétrét görnyedt a hasát fogva. Ez a nő biztosan „úgy” van – mondta az egyik ember. A gazda azt válaszolta, hogy valóban gyereket vár. Egy ember pokrócot hozott az istállóból és ahogy ráterítette az egyik jócskán megizzadt lóra, az megijedt a hirtelen mozdulattól, megugrott, megrántotta a szánt és a hozzá kötött kocsit. Döbbenten nézték az emberek, ahogy a hátul lévő hordó megcsúszott, leesett, s a földön szétnyíltak a dongák és közöttük megláttak valamit. Közelebb mentek. Egy gömbölyűre összehúzódott, fagyott ember volt. A rendőr kibontotta a hordódongák közül. Ez a Hans – mondta. Aztán mindenki egyszerre ránézett a másik hordóra. A fiatalasszony nekitámaszkodott a szekérnek. Asszony, vigyed már be – parancsolta az öreg a feleségének. Nagy nehezen elindultak a ház felé és egyszerre a fiatalasszony elkezdett hányni. Visszafordultak az emberek a másik hordó felé. Nem akart odamenni senki, végül aztán az egyik ember megmozdította, meglökte. Amire számítottak, látták, hogy a fiatalember ott feküdt ugyancsak fagyottan, összegömbölyödve. Egyszerre odaért a postamester asszony nagyfia és gyorsan mondta, hogy a sóskúti rokon egy darabig el tudott menni az Etyek felé vezető úton, de nem talált senkit. Aztán észrevette a két testet a hordóknál. Ijedtében a szája elé kapta a kezét. Megszólalt egy öregasszony, hogy – mein Gott! – vigyék ezeket a szerencsétlen embereket valami meleg helyre és terítsék ki őket, ott imádkozzanak értük. Fölrakták mindkettőt a szánra és elindultak az egyik rokonhoz. Közben odabent a fiatalasszony megtudta, hogy valóban ott volt a szekéren a férje. Rosszul lett, hideg vizet fröcsköltek az arcába és magához térítették. Odakint a ház előtt éppen indultak volna az emberek hazafelé, amikor megjelent a falu legvégén lakó öreg, kissé vaksi bádogos és kötélen hozta magával az otthagyott lovat. Az egyik ember, aki a szánon volt, megjegyezte, hogy csak az lehet, hogy erőre kapott a zabtól és elindult a szán nyomán hazafelé.
Nagyon régi, megtörtént eset feldolgozása