Kétdimenziós kövek között
egyesek rejtőzve tanultak meg
bánni
az ősfegyverekkel.
De most már köztünk menetelnek.
És újra: menetelnek…
Ma-
holnap és ismét,
kedden, holnap újra
és újra
eltűnik, ami mienk volt:
24 titokzatos óra
a szerdai napban!?
Riasztó volt az első perc-gyilkosság, az első szétrongált főnix
hatalmas salakdombja!
Légüres
csőrében az okaveszett terminusokkal…
Még láthatták őt kósza őseink,
amikor mindenhol freskóból épített,
fal-nélküli templomok tövében
a dermedt füstről festett képeken,
a sötét áldozatot.
Csak mi tudtuk,
hogy a szerda-nap,
eltűnt szárnya-nyoma volt a salakos füstben.
És hiszitek, de mért hiszitek,
hogy a keddi napok után soh’sem gyakorlatoztak?
Talán évek óta beszéltek róla:
és eljöttek végül is a szerda-nélküli
dátumok,
majd hónapok,
évek.
Manapság már megvonják tőlünk
a várakozást is:
a szerda-utáni remény is elfárad mibennünk.
Beköszöntenek majd az egész váratlan idők.
Rendelet tiltja:
semmit nem tudhatunk
az örökre kipusztult,
vagy múzeumokba rejtett napokról.
Pár év,
s a hatokká rövidült hetek
hivatalosan ötökké válnak.
És mikor már hétfőből, keddből áll a hónap,
— s hozzák újra a salak-díj-fizetési számlát —
akkor menekülnénk a többi dimenzió felé,
hiába,
mert mindenhol,
körben-és-körben
menetelnek,
menetelnek,
és újra menetelnek…