Asimov lengyel író szerint a Hold mindig megtörténő, fokozatos változása
ébresztette rá az ősembert arra, hogy létezik »idő«.
Az éjszakai égboltot figyelve az emberi történelem folyamán
vajon hány nyelven mondták ki ezt a szót, hogy »Hold«?
Példaként tudjuk azt, hogy a Jupiter és a Szaturnusz bolygóknak
a babiloni időkben »Marduk és Ninurta« volt a neve.
Az első csillagok felkeltével lassult a karaván, majd egy lejtő alján intett a vezető, és megálltak a tevék, lekászálódtak az utasok. Nem voltak sokan, tizenhárman kezdték felverni a sátrakat az öt babiloni csillagásszal együtt, akiket a nép bölcseknek és egymás között Marduk-papoknak nevezett.
A babiloni tudósok aznap csatlakoztak a többiekhez, még fáradtan az előző napi Zarathustra-ünnepség után. Erről beszélgettek vacsora közben, magától értetődően az égboltot nézegetve, bár a poros levegő miatt sokkal kevesebb csillagot láttak, mint a magas zikkurat épület tetejéről. Egy évszázad alatt háttérbe szorult a nagy Marduk csillagisten tisztelete, és pontosan az ő régi ünnepnapján, szeptember 15-én ünnepelte a nép az új istent, Ahura-Mazdát.
Valamikor annyira meghatározó volt a vallásuk, hogy az ősi Babilonban még az utcákat is a fő égtájak, például a sarkcsillag irányába építették. Aztán jöttek a pártus hódítók, és velük együtt a messziről jött vallás hatalmasodott el a városlakókon. Csak legalább ne éppen Marduk ünnepnapján kellene az új istent ünnepelni – zsörtölődtek nyugovóra térve a tudósok.
Hitük szerint az éjszakai égbolt mindenre magyarázatot ad. Már régebben kiszámították, és most az indulásuk előtt ki is hirdették a nép előtt, hogy egy nagy király, talán messiáskirály fog születni Júdeában. Ennek bizonyossága a Marduk-papok számára létfontosságúvá vált, ezért indultak el a veszélyes karavánútra. A következő év elején majd vissza fognak térni a születés nagy hírével, és akkor bizonyítottnak látja a nép a bölcsek tudását, és a csillaghitük erejét. És akkor hiába rombolták le a pártusok a templomokat – a nyolcemeletes zikkurat kivételével, ahonnan az éjszakai égboltot figyelték –, mert a nép melléjük fog állni, és újra ragyogni fog a legfényesebb vándorcsillag, Marduk tisztelete.
Haladt az idő, már hetek óta úton volt a karaván. Az emberek megismerték egymást. Esténként a csillagászok elmondták a társaiknak az égbolt különlegességeit. A legfontosabbat is, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt volt egy ugyanolyan különleges csillagállás az égen, mint amit útközben mindannyian megfigyelhetnek. A királycsillagot, vagyis a Mardukot fél éven belül háromszor közelíti meg a másik bolygó vándorcsillag, a kitartó Ninurta a Júdeát jelentő Halak csillagképben. Másodszor éppen az indulásuk idején volt így, és esténként nézték, hogy valóban, alig észrevehetően, de egyre távolodnak egymástól ezek az égitestek. Így aztán elhitte, mit elhitte, már tudta a karaván többi tagja, hogy a vándorcsillagok mozgása egyszer csak meg fog fordulni, és majd újra közelítenek egymáshoz, harmadszor éppen akkor, amikor terveik szerint Jeruzsálembe fognak érkezni. Vagyis bő két hónap múlva.
Múlt az idő. Egyre elhagyatottabb vidékre érkeztek. Már nem az Eufrátesz folyó menti bőtermő földek mellett haladt a karaván, már nem voltak öntözőcsatornák, nem kellett kerülgetni az utakon haladó nyájakat, embert is alig láttak.
Az egyik este sokáig beszélgettek a csillagászok, és amikor felébredtek, már kivilágosodott. Sietni kellett, a többiek javában reggeliztek, ők is gyorsan bekapták az ennivalót, majd összepakolták és a tevékre kötözték a két sátrat. Hosszabb útra indultak, hogy estére elérjék a sivatagos útszakasz előtti utolsó szállást adó helyet az egyik faluban.
Későn érkeztek a karavánszerájhoz. Csodálkoztak, hogy nem fogadja őket a szokásos zsivaj. Sehol senki. Megálltak az épület mellett. A vezető szólt a többieknek, hogy körülnéz. A fiatalabb csillagász bement az egyik ajtón. Tömjén és illatos füvek igen erős, fojtó szaga fogadta. A félsötétben az egyik padon meglátott egy nagyon szép, színes gyerekruhát. Kihozta, és éppen mutatta a többieknek, amikor visszaért a vezető, aki rákiáltott, hogy azonnal dobja vissza a ruhát a házba. Az ott lakók vagy elmenekültek, vagy meghaltak: az út szélén látott egy feketehimlős öregembert.
Rögtön tovább mentek. A fiatalt gyanakodva nézték, elkerülték a társai. Különös volt úgy leülni a vacsorához, hogy nem volt velük, nem beszélt a gyerekeiről. Nem mondta velük az imát: „megadjuk az áldott nevű isteneinknek az illő részt minden javainkból” – majd késükkel egy falatot külön választanak az ételből. Most ezt a félretett falatot is megették. Nagyon nehéz idő járt rájuk, mert a himlőtől kipusztult karavánszerájban nem tudtak élelmiszert vételezni a következő, sivár útszakaszra.
Két hét múlva, amikor éppen a keserves útvonal vége felé egy város közelébe értek, megjelentek a tünetek a fiatalemberen, először a himlő hólyagjai a kezén, majd gennyesebben az arcán is. Messziről nézték. Vizsgálták magukat, de szerencsére nem fertőződtek meg. A karaván tagjai ellenük fordultak, és ingerülten, fenyegetve mondták a csillagászoknak, hogy ki kellene űzni őt a sivatagba.
Tadmor városához érve estefelé váratlanul megjelent három sötét ruhás ember, és csatlakozott hozzájuk. A csillagászoknak nem tetszett, ahogy vizslatták őket, a tevéiket, és főleg a málháikat. Félrehúzódva feküdtek le, még a sátraikat sem verték fel. Éjféltájt aztán az öt csillagász egyenként elosont a karavántól, majd tisztes távolban ügetőre fogták a tevéket. Telihold volt, jól látták az útirányt. Elindultak egy domb felé, hogy lássák, jön-e valaki utánuk. Útközben meggondolták magukat, mert rájöttek, ha üldözik őket, azok is a magaslatra mennek körülnézni, ezért aztán a homokos talajról elfordulva egy köves szakaszon irányt váltottak. Döbbenten látták, hogy nagybeteg társuk lemaradt, megállt, nem jött velük. Ahogy egy kiemelkedés mögé értek, megálltak megbeszélni, hogy eldöntsék, visszamennek-e a fiatalemberért, de egyszerre vágtatva felbukkant a távolban a három ismeretlen, akik láthatóan észrevették a beteg társukat, aki viszont meglátván az üldözőket azonnal elkezdett menekülni egy egészen másik irányba és mindannyian eltűntek a szemük elől.
A karavánt jóval megelőzve érkeztek a városba.
Este négyen imát mondtak önfeláldozó társukért, aki a másik irányba, a sivatag felé vezette a fekete ruhás rablókat. Pár napig maradtak, de inkább csak a tevék miatt, hogy egyenek és pihenjenek.
Aztán Damaszkusz felé indultak. Sikeresen csatlakoztak egy másik karavánhoz.
Útjuk eseménytelen, de továbbra is küzdelmes volt. Végre megérkeztek a Damaszkusz melletti Babbila faluba, ahol a pártusok elől oda menekült babiloni csillagászok leszármazottai, a káldeusok éltek. Már megtették az útjuk nagyobb részét. Csak egy napos pihenőt tartottak, és éppen szedelőzködtek, amikor indulás előtt nem sokkal az öreg, zsidó származású csillagász leült a többiekkel szemben, és elmondta, hogy erős hátfájása miatt nem bír tovább menni. Nem valósul meg régi álma, hogy a Babilonba hurcolt zsidó nép leszármazottjaként visszatérhessen egyszer elei földjére. Talán meghalni.
Akkor értették meg, hogy miért beszélt napok óta az őseiről, a családjáról, a felmenőiről, a régi írásokról és a vallásokról, Júdeáról, a rómaiak uralmáról, amelynek híre eljutott a Babilonban élő rokonokhoz.
Hárman mentek tovább egy egészen Jeruzsálemig haladó másik karavánnal. Már nem beszéltek a társaiknak a csillagokról. Ahogy besötétedett, az égboltot nézték. Múlt az idő, Marduk és Ninurta, a két vándorcsillag egyre inkább megközelítette egymást. Erősen benne voltak az őszben. A csillagászok türelmetlenek voltak. Néha elővették a sok-sok évvel ezelőtt készült és százszor megnézett ékírásos, égetett kis agyaglapot, és számolták a napokat, hogy időben érkezzenek a messiáskirály születésére.
Pár nap híján három hónapos utazás után végre megérkeztek Jeruzsálemhez, és felvették a Marduk-papok ősi, díszes ruháját. A város kapujához érve egyikük, aki beszélte az arámi nyelvet, elmondta az őröknek, hogy a helybéli papokhoz mennek, tőlük kérve útbaigazítást.
A szemben jövő karavánok híreiből már tudták, hogy Heródes egyik felesége sem vár születendő utódot. Ezért aztán a papoktól reméltek valamilyen, ki tudja, milyen tájékoztatást.
Az őrök azonban Heródeshez kísérték őket, aki láthatóan rosszkedvűen ült a trónteremben. Már tudott az érkezésükről, sőt, jövetelük célját is ismerte, de azért megkérdezte tőlük. Nagy nehezen elmondták az agyagtáblán fennmaradt, régi csillagfejtés részleteit. A közelben álló papok, tudósok megértették, és komolyan bólogattak. Heródes hozzájuk fordult. Egy öreg végül azt javasolta, hogy ha király utódjáról van szó, akkor a csillagászoknak Dávid király apjának lakhelyére, Betlehembe kellene menniük. A fejedelem ezek után elküldte a babiloniakat, de megparancsolta nekik, hogy mindenképpen térjenek vissza őhozzá, és mondják el küldetésük eredményét.
Mire el tudtak indulni a fejedelemtől, már erősen sötétedni kezdett.
Bizonytalanul bandukoltak Betlehem felé. Látták esti felkeltében Mardukot, és közvetlenül mellette Ninurtát is a sok-sok csillag, az állatövi fény csúcsán. A kiszámított együttállás hibátlan pontossággal következett be a régebben élt csillagászok által kiszámított időben. Ott voltak a céljuknál, de nem érték el azt, amiért jöttek. Múlt az idő, és az égbolt sziporkázó csillagözöne között egyfolytában a Betlehem irányában látható két vándorcsillagot nézték, miközben azon tanakodtak, hogy a helybeli papok miért is küldték el őket Jeruzsálemből. Rosszat akartak nekik? Végül rájöttek, hogy éppen ellenkezőleg: ha a városban maradtak volna – keresve valamilyen, bármilyen királyi leszármazottat –, Heródes bizonyosan eltette volna őket láb alól.
Már majdnem beértek Betlehembe, amikor észrevettek néhány élénken beszélgető pásztort az összeterelt állatok közelében. Kedvetlenül csak annyit mondtak, hogy egy gyermeket keresnek, akinek akkor kellett megszületnie. A pásztorok örömmel újságolták, hogy a szélső ház melletti istállóban szállt meg egy távolabbi országrészből jött fiatalasszony, és éppen aznap kisfia született. Fia! – mondta inkább magának az egyik csillagász. És éppen a megjövendölt időben jött a világra – válaszolt a másik, miközben önkéntelenül felnézett az égboltra. Júdeában – fejezte be a harmadik. Amikor pedig odaértek a házhoz, és beléptek a szélső helyiségbe, íme, a pislákoló fény mellett megpillantottak egy gyönyörű gyermeket.
A kerámia Petrás Mária csángó művész alkotása.
A régi szóhasználat szerint a bolygókat nevezi az írás vándorcsillagoknak.
A fél év alatt háromszor történő együttállás (konjukció) – vagyis a két legfényesebb bolygó egymás mellé közelítése – 854 évenként ismétlődik meg. Időszámítás előtt 7-ben – Jézus valószínűsíthető születési évében – volt ilyen jelenség márciusban, aztán szeptember 15-én, és végül november 12-13-án.
(Forrás: Teres Ágoston Biblia és asztronómia című könyve.)